Opera női szemmel - (9) THE SYMPHONIC ROCK SHOW

Rendhagyó résszel bővítem „Operák női szemmel” sorozatomat. Kérésnek engedve, a március 8.-i rendkívüli koncertünk apropóján, megpróbálok az Opera intézményében tevékenykedő zenészek mindennapjairól írni. Rögtön az elején kitérnék a tevékenység szóra, hiszen nehezemre esne a dolgozás igét használni. Nem mintha ez nem egy munkakör lenne, hanem egészen más miatt. A nagy szavakat is kerülném, tehát még a hivatás kifejezést sem érzem ide illőnek. Valahol  középen van az a bizonyos megnevezés, ami minket, zenészeket megillet. Még keresem rá a megfelelő szót, hiszen annyira összetett és szép! Talán, mire gondolataim végére jutok, megszületik a megnevezés is.

Közismert tény, hogy a zenész-szakmát (nagyon kevés kivétellel) zsenge gyermekkorban kezdjük építeni, hét éves korunk tájékán. Nos, nem azért, mert gyengébb felfogóképességgel rendelkezünk, és ilyen sok évre van szükség ahhoz, hogy hivatásos zenésznek minősíttessünk. Nem, korántsem ezért. Hanem, mert ez a tevékenység annyira sokrétű és bonyolult érzelmi, értelmi, szellemi és fizikai összetevőket ígényel, amelyeknek elsajátításához, elmélyítéséhez szükség van a nagybetűs Idő minőségi távlatára. Bármilyen hangszer megszólaltatható pár év alatt. Ám, érteni, érezni és azonosulni tudni egy hangszerrel, együtt növekedni vele, és általa – csak türelemmel és neki szentelt idővel lehet. Igen, így, megszemélyesítve: neki. Ha valamit „munkának” lehet nevezni ebben a szakmában, az talán a gyakorlás. Ezalatt azt a mindennapi tevékenységet értjük, amikor megtanulunk egy új zeneművet, vagy újragyakorolunk egy már elsajátítottat. Amikor újra meg újra „megharcoljuk” hangszerünkkel közösen a bonyolultabb technikai részeket, kiegyezésre jutunk, és ismétlünk mindaddig (ezt kihangsúlyoznám), ameddig azonosulni tudunk egy adott hangzással, érzéssel – ami megszólal a kezünk alatt. Hogy ez kinek mennyi időt vesz ígénybe, egyéntől (és még annyi mindentől) függ. Örömmel élek az alkalommal, hogy azt is elmondhassam, mennyire szoros kapcsolat fűz bennünket ahhoz az élő anyaghoz, ami a hangszerünk. Kivételes, és különleges az érzés, ahogyan reagálunk egymás rezdüléseire...Hangszereink pontosan úgy szólalnak meg, ahogyan mi közelítünk hozzájuk( megérintjük, meghúzzuk, megfújjuk, stb.) Élő minőségük mindig válaszol az aktuális érzelmi állapotunkra. Sőt, még az időjárást is megérzik, bármilyen furcsának is tűnjön ez első olvasatra. Pl.a hegedű „bedugult orr” hangzást hallat esős időben. Amikor mindezen munkán túl vagyunk, akkor egy zenekari hangszeres készen áll a próbafolyamatra, ahol a karmester, a teljes zenekar, énekkar, szólisták megpróbálják egybefűzni a zeneirodalom legkomplexebb műfaját: egy operaelőadást. Talán az alkotás a legszebb, legmegfelelőbb szó erre. Minden egyes alkalommal újraalkotunk egy csodás operát. Nincs két egyforma előadás; mindig más a hangulat, az érzés, minden. Újrateremtődik minden egyes előadáson, megunhatatlanul, mint egy csoda. Vajon nem lehet megunni? Nem lehet belefásulni? Ha őszintén akarok válaszolni, (márpedig az a szándékom) akkor a válasz: de, igen. Ahogy mindenben, illetve bármiben el lehet jutni valamilyen személyes, pillanatnyi hangulat miatt a fásultság, az unalom, az „elegem-van” állapotába. Viszont megújulni és friss erőt meríteni talán, mi könnyebben tudunk. Hiszen, amikor átölel egy Puccini- s dallam, amikor azonosulunk egy adott érzelmi állapottal, élethelyzettel, amikor szerelmesek leszünk Traviatával együtt, vagy akár átéljük a halál fuvallatát Pillangókisasszonnyal...akkor máris megújul bennünk az a minőség, amit kora gyermekkorunk óta magunkénak tudunk, hozzánk tartozik: a művészet. Bizony, előadás után, amikor letesszük a hangszereket, tudjuk, hogy érdemes volt. Egymás könnyes szemébe kapaszkodva (mert el is érzékenyülünk gyakran, mindig újra) el tudjuk mondani:minden egyes végig gyakorolt óra érdemes volt; megérte! Semmi nem tud minket nagyobb boldogsággal eltölteni, mint az a döbbent csend, amikor az opera véget ér, és a taps még nem harsan fel. Ott...azok a dús másodperctöredékek, a levegő illata és minősége, visszaigazolják számunkra: alkotás történt, ami hatással volt szeretett közönségünkre. 

A mindennapokról is szólnom kell,  a felkérésnek eleget téve. Kitérek hát, röviden erre is. Mi, zenészek is, családban élő, gyermeket nevelő, szülőkről gondoskodó, átlagos emberek vagyunk. Óvoda, iskola, takarítás, főzés, bevásárlás, időbeosztási bonyodalmak, egészségek, betegségek mentén éldegélünk. Igaz, az idő relativitását talán kicsit másképp sakkozzuk, hisz néha nagyon kevés marad a magánéletre, néha az átlagosnál több. De, kidolgozott lóugrásaink, mindig mindent beleféretnek a mindennapi tevékenységekbe. Finom dallamokkal a lelkünkben, békésen hajtjuk álomra a fejünket.