Opera női szemmel - (16) Georges Bizet: Carmen

A Carmennel a zeneszerzők élvonalába kerülő fiatal Bizet utat tör egy merészebb hangzásvilágnak. Három fennmaradt operája közül ez a leggyakrabban játszott, és a zenetörténet kulcsfontosságú határköve is egyben, egy új stílus előképe. Megelőlegezi Mascagni és Puccini élesen realista és mélyen szenvedélyes hangzásait. A Merimée-novellára komponált remekmű hangulatában verista, érzékletességével áttetszően könnyed – hitelesen francia.

Az opera nyitánya fergeteges hangzással indít: a szerelem, a szenvedély csábító – és a bikaviadal arénájának fülledt – harmóniakavalkádjával.  A függöny felgördülését hirtelen, éles, szívbemarkoló hangulatváltás előzi meg, ez vezet át a hétköznapi történetbe: Sevillában vagyunk, a dohánygyár udvarán. A vártán katona áll, Michaela tőle érdeklődik kedvese felől. Don Josét keresi, élelmet és levelet hozott neki anyjától; megtudja, hogy meg kell várnia az őrségváltást ahhoz, hogy találkozhasson régi szerelmével. Utcagyerekek jönnek katonásdit játszva. (Újszerű színfolt a híres gyermekkari betét: játszi könnyedség és felszabadultág). Az őrségváltás megtörténik, Don José a szolgálatos, amikor a gyári munkáslányok a déli kolomp hangjára kitódulnak a térre hűsölni. Carmen, a gyönyörű cigánylány hamisan kacérkodik a látszólag közömbös Joséval. A zene lépésről lépésre vezet, vizuális képpel festve a férfi és nő közti metakommunikációt. Ott bolyong a hangzásban a szenvedély feszültsége. A híres Habanera Carmen veszélyes jellemét is bemutatja: „ha nem szeretsz, hát én szeretlek, / s ha én szeretlek, jól vigyázz”. Forró, tüzesen szenvedélyes, mégis vészjósló dallamok. A virág, amivel Don Josét megdobja, megbabonázó bűverő, szerelmi csábítás, a szenvedély édes mérge. Don José még nem akarja tudatosítani azt, ami egyértelmű: Carmen meghódította őt.

Michaela végre találkozhat kedvesével, ám Don José érezhetően visszafogott. A duett hangulatában a szülőföld nosztalgiája és az első szerelemre való emlékezés keserédes harmóniáját halljuk. Nem búcsú, de nem is remény; nem elutasítás, ám nem is odaadás. Mintha valaki még jelen lenne köztük… talán a cigánylány szenvedélye már behálózta José szívét?

Nagy lárma szakítja félbe a katona csendes elmélkedését: a gyári munkáslányok éles sikítással hívják Josét, ugyanis egyiküket Carmen megsebesítette. A katona kötelessége a cigánylány letartóztatása, meg is kötözi hát tisztje, Zuniga parancsára. Bizet leleményes zenei megoldásokkal érezteti a szemtelen cigánylány magabiztosságát. Megtörténik az, amiben Carmen eddig is biztos volt: José kioldozza kezeit, és szabadon engedi.

A Lillas Pastia-féle kocsmai jelenet vegyes társaságában ott találjuk Carment; barátnőinek emlegeti Josét, akinek szabadságát köszönheti. Megérzi, hogy a katona érkezni fog. Túlfűtött szenvedéllyel énekel, táncol barátnői és a jelenlévő férfiak, többek között Zuniga előtt. A hangulat majd’ szétrobbantja a csapszéket. Escamillo jön, a híres torreádor. (Emblematikus belépője – önálló zeneszámként – hangversenyek kihagyhatatlan bariton áriája.) Carmen habozás nélkül, hódításra készen körülrajongja Escamillót; sokat sejtetőn megbeszélik, hogy a közelgő bikaviadalon találkoznak majd. A híres csempészkvintettel megismerjük a cigánybandát. Részletesen megtudjuk a csempészút tervét, célját. Bár tolvajlásról egyezkednek, a zene mégis a szabadságot, a kötetlen cigányéletet énekli megkapó dallamívekkel. Carmen nem akar a csapattal tartani, mert a szerelmes Josét várja. Társai lehetőséget látnak ebben: lehetne közöttük egy katona is, könnyebben haladnának a hegyekben – fegyveres kísérettel. Ráveszik Carment, csalja el útjukra Josét. Megérkezik a fülig szerelmes férfi, Carmen körbetáncolja, körbeénekli, csábítja… A férfi minden érzékét felkorbácsolja a cigánylány éneke a kasztanyetta szenvedélyes ritmusával kísérve. Carmen nőisége észbontó, José láthatóan megbabonázva vágyja őt. Ám megszólal a takarodót jelző trombitaszó, a katonát hívja a kötelesség. Tudja, ha nem indul, kirúghatják az ezredből. Bámulatos Bizet párhuzamos zenei megoldása, a finom szerelmi líra és a pattogó, szeszélyes női követelőzés szembeállítása. Don José tehetetlen, menne is – maradna is: szíve ide láncolja, ám kötelessége szólítja. Carmen kíméletlenül csúfolja – amikor a helyzetet egyetlen huszárvágással félbeszakítja Zuniga váratlan érkezése. A tiszt is udvarlásra készen érkezik Carmenhez, majd döbbenten veszi tudomásul, hogy alárendelt katonája is jelen van. Felsőbbrendűségét megpróbálja érvényre juttatni, közli Joséval, hogy nincs mit keresnie ott, ahol egy tiszt udvarol. Ám a cigány leleményesség ezúttal sem késik, a kemény legények előjönnek búvóhelyükről, és félre nem érthető eszközökkel kitessékelik a nem várt látogatót. Don José sorsa is eldől: ezek után már nem térhet vissza a kaszárnyába, a cigányokkal tart.

A felvonás közbeni zenekari közjáték megindítóan finom vonalvezetéssel, romantikus hangzásokkal pihenteti a közönséget. Fuvola, hegedűk ölelik körbe a hallgatót, tisztaságot, reményt sugallva.

A cigánybanda a hegyekben vándorol a csempészáruval. José külső és belső állapota is lelke meghasadtságát tükrözi. Katonazubbonyát elhagyta, ahogy eddigi életével is szögesen ellentétes életmódot és társat választott. Dühe feszül a hangzások mögött. Mintha Carment hibáztatná mindazért, amivé alakult a sorsa. A nomád cigányokra oly jellemző kártyavetés rítusa sem hiányozhat: a lapok Carmennek többedszerre is halált jósolnak – a cigánylány már nem képes a régi tűzzel lobogni, a fenyegető halál szomorúsága mint fátyol omlik arcára.

Michaela a veszélyes hegyek közé is eljön Josét keresve: elsősorban haldokló anyjához szeretné hazavinni a férfit, másodsorban pedig tiszta, hű érzéseivel kívánja újra körülölelni. Bujkál a hegyek között, keresi, lesi a cigánytábort. (Dala mélységes érzelmekkel dús, szopránok híres áriája, kürtszólóval.)

Don José és Escamillo találkozása mindenről lerántja a leplet. Josénak szembesülnie kell azzal, hogy Carmenje Escamillót is ujja köré csavarta. A férfigőg sebzett összetűzését hallatja duettjük, majd José gyanúját egyértelműsíti Carmen megjelenése: az imádott nő habozás nélkül, előtte kacérkodik a torreádorral. Kegyetlen felismerés… Michaela élete kockáztatásával előbújik rejtekhelyéről, kis híján lelövik az őrt álló cigányok. Szomorú üzenettel jön José haldokló anyjától, aki hazahívja fiát. A férfi Escamillóval mit sem törődve, vad szenvedéllyel fordul Carmenhez. Nem szerelemesen, hanem inkább félelmetesen fenyegeti meg a cigánylányt: nem fog elválni tőle, hazamegy anyjához, de visszatér!

Az utolsó felvonás közjátéka olyan, akár egy impresszionista festmény. A hangzások által ott lehetünk a sevillai arénában; a zene felfokozottan pregnáns, életigenlő. Csörgődobok, kasztanyetták, női legyezők, jellegzetes spanyol népviselet és a torreádorok harci öltözete tárul elénk. Bevonulnak a torreádorok, élükön Escamillóval. Carmen rendkívüli izgalommal néz szembe a férfival; a zene a híres torreádorbelépő vezető dallamára szőtt motívum, lírai betétekkel dúsítva. Escamillo – szimbolikusan – Carmennek ajánlja fel a bikaviadalt. Barátnői figyelmeztetik a lányt, hogy látták Don Josét ólálkodni az aréna körül, féltik Carment, rossz előérzetük van, hiszen a férfi bujkálva leskelődik… Carmen úgy tesz, mintha ez nem érdekelné, és be akar menni a viadalra, ám José útját állja. Kétségbeesetten győzködi a lányt, és felhánytorgatja, mi mindent feláldozott csak azért, hogy vele élhessen. A gyönyörű cigánylány kegyetlen gyűlölettel, megvetéssel beszél Joséval. A férfi minden szerelmes megszólalását elutasítja. José könyörög, esdekel, meg sem próbálja elfogadni, meglátni a tényt: a nő szerelme véget ért. Végül Carmen kimondja Josénak: nem szereti… és földre dobja a tőle kapott gyűrűt.  A férfi gyilkos szenvedéllyel, elborult elmével leszúrja Carment – az arénában pedig ugyanakkor harsan fel a győzelmi kiáltás: Escamillo ledöfte a bikát. Carmen José karjaiban leheli ki lelkét.

A teljes operát átjárja az élet valóságos, szépítés nélküli bemutatása.

Megtaláljuk benne a tiszta, igaz szeretet csendes, nyugodt és mindig odaadó, gondoskodó arcát a hűséges Michaela személyében: csupa báj és kellem, finoman nőies, együttérző, szeretetteljes és szerethető. Kitartóan, mélyen szereti Josét. Akkor is, és úgy is, hogy tudja: Carmen fontosabbá vált a férfi számára. Nem könyörgi a szerelmet, de saját érzéseit jelenlétével érezteti. Szerelemmel szereti Josét, vagy csupán mint gyermekkori jóbarátot – testvéri szeretettel? Vajon azzal is tisztában van, hogy a magasrendű szeretet, amit bárki iránt érezhetünk, az nem elegendő?

Carmen szerette Don Josét, vagy csak bűverejét próbálgatta rajta, ahogy Zunigán és Escamillón is? Csupán érdekből csábította el, hogy visszakapja szabadságát? Carmen vad szenvedélye személyesen Josénak szólt, vagy a heves érzés megélésének? Hiszen amikor már biztos volt a férfi szerelmében, folyamatosan piszkálta, csúfolta őt, és excentrikus lényével gyötörte. Rövid időn belül már zavarta José jelenléte, fölösleges nyűggé vált számára. Ha valóban szerelmes lett volna, vajon Escamillót is behálózza? Miért volt szüksége újabb és újabb hódításokra, vajon mit bizonyított ilyen kétségbeesetten… önmagának? Talán semmit, csak a pillanatnak élt.

Don José kétségtelenül szereti Michaelát, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül szerelmes Carmenbe. A cigánylány észbontó, igéző varázsa vajon szívét is meghódította, vagy csupán érzékeit? Hogyan tud csábító lenni a vad szenvedély, ha a szív mást is szeret?  Miért ellenállhatatlan a bizonytalan, veszélyes érzékiség egy hűséges érzés ellenében? Tudatos-e vajon az a határmezsgye, ahol a sors végzetté változik?

Nehéz szigorú vonalat húzni a szeretet és a szerelem között, hiszen olykor megtévesztően átfedik egymást. Van viszont egy biztos próbája a két érzés megkülönböztetésének. Ha szerelem, akkor egy módosult állapot: önfeladó és mindent odaadó, mindent akaró, tűzforrón égető eggyé válási óhaj testi, lelki, szellemi szinten. Ha szeretet: csendes, biztonságos, betakaróan otthonos meleg. A szerelem erős, mint a halál, és legyőzhetetlen, akár a sír – így tanít minket az Írás az Énekek énekében. (Tehát a Gondviselő is tudta, hogy mire kell alapozódjon egy férfi és egy nő kapcsolata. Hangsúlyozom: alap ez, a tiszta szeretet elengedhetetlen érzése mellett.) Írók, költők, festők is a halál motívumával párosítják a szerelmet. „A szerelembe – mondják, belehal, aki él. / De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér” – írja József Attila.

Vajon loboghat-e mindig egyforma lánggal a szerelem tüze? Lehetetlen… Ám egy tűznek mindig marad parazsa, amihez vissza lehet találni, amit szítani lehet. Egyszerűen azért, mert ott van, létezik. Talán a szerelem csitul, halványul, de ha egyszer volt, mindig van; akkor is parázslik, ha (jó esetben és egyszerre) jelen van a biztonságos szeretet is, ami szintén elengedhetetlen nyersanyaga egy kapcsolatnak.

José csak szerelemmel szerette Carment, és csak szerette Michaelát, s bár mindkét „csak”-ot idézőjelbe illene tennem, most mégsem akarom. Azért nem, hogy minél élesebben látszódjon a gondolat, amit igaznak vélek: nem tudta szerelemmel szeretni Michaelát, és nem tudta magasrendű szeretettel körbevenni Carment. Ha bármelyik irányba létezett volna egy csepp a másik érzésből, talán a tragédia nem következik be… 

A szerelem szívlámpása mindig pislákol, jelez: nagy baj nem érhet, hiszen égi tűz világítja útját… A szerelem és a szeretet minőségét formálja az idő, a körülmények, a helyzetek, de csakis ilyen ötvözetből válhat tartóssá és maradandóvá férfi és nő páros élete.

Szerző: Horváth Erika

 

Recomandările noastre