Opera női szemmel - (12) Pietro Mascagni: Parasztbecsület

 A „Parasztbecsület”/ Cavalleria Rusticana, Mascagni egyetlen fenmaradt és játszott verista operája, mely által be is rótta nevét a zenetörténetbe. Műve a naturalizmus végső határáig elmegy. Olyan világnézetet tár elénk, ahol a lovagiasság, a becsület fogalma durva kiegyenlítést jelent, és ahol a szemet-szemért, fogat-fogért ítélete érvényesül. A konkrét történeti síkra – zenéjével – rendkívülien  fogalmazta meg ezt a könyörtelen ősi törvényt. A verizmus világában minden érzelem a túlfűtöttség bélyegét hordozza – nem mindig pozitív módon, hiszen ezek mértéktelensége, fékezhetetlensége az emberi egyensúly, a szívközpont súlyos eltolódását mutatja. Nem véletlen, hogy a történet Húsvétkor játszódik, és bár az időpont égi reményt hordoz, az emberi önigazultság mégis fájdalmas útra kárhoztatja a cselekmény alakulását. Mintha mindenki ösztönből cselekedne. A teljes művet áthatja egy olyan kendőzetlen zenei őszinteség, amely Mascagni rendkívüliségét bizonyítja. Dallamvilágának hajlékony, könnyed természetessége olyan, mint egy feltartott tenyér: ilyen az ember szépsége, harsány jókedve, hitvilága, szerelme, féltése, sötétsége, bűne.  Dús hangzásai életszerűek. A történet leírásában nem követem minden esetben az opera kronológiáját, inkább az érzelmi szálak kuszaságát próbálom saját meglátásom szerint értelmezni.

 A nyitány éteri hangulata az ég közelségének tapintható üdeségével hat. Hegedűk vezetik a hallgatót egy olyan világ felé, ahol a dolgok kisimul(hat)nak. Az előjátékba beékelődik Turiddu szerenádja: „meghalok érted én és mennybe szállok…” Micsoda égi hangzás, érzés, óhaj, ám mégis vészjósló morajlás követi! Valami bujkál a szerelem édessége mögött. Húsvét hajnala a hármas lüktetésű Harang-kórusra hangol, elkísérve a hallgatót (a falu népével) a térre. Santuzza, Turiddu anyjához siet, elpanaszolja, hogy kedvese Lolával (a régi szeretővel) csalja. Beszélgetésükből kiderül, hogy Turiddu és szeretője régről ismerték egymást, ám Lola nem várta vissza katonáját, hanem habozás nélkül hozzáment Alfiohoz, a kocsishoz. (Lola azt a fajta felületes lelki minőséget képviseli, amely nem engedi meg magának a mély érzéseket, csak cselekszik; nincs ez – van más.) Ám, a szerelmek nem érnek véget emberi döntésekkel; ez bizonyítja égi eredetüket. A férfi szereleme sem ért véget, így Lola titokban újra és újra fogadja Turiddut. Santuzza fájdalmas és kétségbeesett állapota igencsak megijeszti „mamma Lucia”-t, aki nyugtatni próbálja a zaklatott nőt; Mascagni érzelmes hangzásai hűen írják le ezt a párbeszédet. Közben megérkezik Alfio, aki bort szeretne vásárolni. Lucia közli, hogy fia a szomszéd faluba, Francofonteba ment, hogy beszerezze. A kocsis szikrázó szemmel suttogja: látta házuk körül ólálkodni, nincs Francofontéban. Az Alfiot bemutató dallam hetyke ropogóssága, pattogó, csattogó – a kocsisok munkaeszközére jellemző – ostorhangzása belátást enged a férfi jellemébe. A férj látszólag vidám, ám elejtett szavai elárulják, hogy ő maga is sejti felszarvazottságát, de valamiért nem kíván ezzel szembe nézni, elfojtja, lenyomja érzéseit. A templomba érkező hívektől felhangzik a Regina coeli, a Húsvéti kórus éteri harmóniája: a hit, a szépség és megtisztulás ígérete. Turiddu érkezése durva veszekedést indít a pár között, heves, olaszos, erőteljes hangzásokkal. A férfit felbőszíti Santa önsajnáló, esdeklő faggatása. Turiddu ragaszkodik hazugságához, és a vita hevében földre löki Santát. Lola kacér, írisz-virágról (nőszirom) szóló éneke messziről hallható. Olyan ez a dal, akár egy ringó csípő: hajló, csábítóan érzéki. Meg is babonázza Turiddut, szóba elegyedik vele házuk előtt, Santuzza szeme láttára. A perzselő, izzó tekintetek mindent elárulnak, mit sem érnek a félrevezető általánosság üresen udvariaskodó szavai. Lola a templomba igyekszik, odaszól Santuzzának is, hogy tartson vele. Akár a megsebzett vad, Santa gyilkos tekintettel válaszol: az menjen, kinek nincsen semmi bűne, hisz mindent lát az Isten. Az égre hivatkozva akarja véghez vinni személyes bosszúját.  

 Mascagni, mintha egy fekete leplet terítene szét hangzásai által; előrevetíti a dallamok mögött settenkedő, közelgő eseményeket. Innen már a fékezhetetlen, vad indulatok elszabadulnak. Lola bemegy a templomba, Santuzza pedig mindent elmond Alfionak, aki bosszút forral.

 A zenekari Intermezzo monumentális. Gyakran játszák önálló szimfonikus darabként. Nem csoda, hiszen méltóságteljes ,nyugalmas és felemelő dallamíve megtisztító üzenettel bír. Olyasmit közöl a zene nyelvén, ami a történetben nem mondatik ki: igaz feltekintéssel bármely helyzet megtisztítható, feloldható lehet a magasságos diadalban, ahol mindannyian egyformán állunk Gondviselőnk színe előtt.

Ez a zenei sóhaj megpihenteti a hallgatót, ég felé vonja minden érzékét és figyelmét, magas minőségű erőtöltetet biztosítva a bekövetkező események végig kíséréséhez.

 A cselekmény folytatódik, Isten áldásával a falu népe a templomból ismét a térre özönlik; Turiddu itallal kínálja az odaseregletteket. Bordala magával ragadó, ünnepi és bizakodó hangzású, fülbemászó, énekelhető. Alfionak is nyújt egy poharat, ám ő nem fogadja el a bort, vészjóslón közölve, hogy méreggé válna benne. Innen, az események megállíthatatlanok: Turiddu fülön harapja Alfiot, ami egy ősi párbaj- kihívás, akár egy ledobott kesztyű. A verekedés tragikus véget ér: Alfio megöli Turiddut. Felkavaró, nagy amplitudójú, fergeteges hangzásokkal ér véget az opera, olyan fajta dermedtséget hagyva maga után, ami óhatatlanul önreflexióra szólít.

Megjegyszéseim, személyes meglátásaim az érzelmi síkot követik; bár a szereplőket nevesítem, mégis a maguk általánosságában emelem ki a bennünk is létező/ szunnyadó emberi tulajdonságokat. Társadalmi kórkép ez mindannyiunkról.

Gondolataim legfőbb üzenete: megérzéseink bizonyítják, hogy lélekszinten mindent tudunk. Éppen ezért a mélyünkben lüktető igazságot semmivel nem volna szabad elkendőzni. Illetve, ha ezt mégis megkíséreljük, úgy cselekedeteink kivetkőztethetnek önmagunkból, ha szívünk nincs középpontunkba horgonyozva.  

 Mamma Lucia a magához ölelő, megértő anya megtestesítője, ám mindenek fölött ember. Pontosan átlátja a helyzetet, egyszerre félti fiát és Santát, ám egyértelműen a gyermeke mellett áll, természetes módon. Az őt megformázó dallamok is olyanok, akár az oltalmazó szárnyak. Lucia megpróbál a józan szeretet eszközével hatni mindkettőjükre. Erőteljes, tartásos, önazonos jellem.

 Alfio megalkuvásban, szándékos vakságban élő férj, aki kackiás megjelenésével leplezi életének fájdalmait. Gyilkos tette érthetetlen, hiszen felesége előéletét – egy  szűk falu-közösség mindent-tudó/látó tagjaként – biztosan ismeri; de, ha mégsem, akkor is látja, gyanítja a szerelmesek közti kapcsolatot, ám nem kérdez rá, inkább„elfordul”. Emberölése a temérdek ki nem mondott, felgyűlt vad indulat következménye, a “becsület”köntösébe takarva.

 Turiddu zaklatott személyiség. Kettős életet él, és ez érezhetően/hallhatóan megviseli, nyomasztja, viszont mégis a hazugság és a védekező támadás reménytelen útját választja. Inkább Santuzzát vádolja féltékenységgel, ahelyett, hogy elvállalná a felszabadító igazságot: halálosan szereti Lolat. Templomba is csak azért megy, hogy láthassa szerelmét. Mégis, ő az opera egyetlen (elsősorban önmaga) áldozata és ezt minden vonatkozásban így gondolom. Szerelme csak a halál átminősítő keresztútja által teljesedik be. Ő az elhagyott, a cserbenhagyott, majd szeretőnek visszafogadott férfi, aki érzékelhetően küzd sorsa keresztjére feszítve a két nő között. Megpróbál Santaval maradni, ám ez nem sikerül, hiszen szíve Lolánál van. Áldozatos halála megtisztítja mindőjük sorsát.

 Lola a tipikusan frivoll, ösztöneinek áldozó nő, aki ráadásul pimasz is, a tisztelet és az alázat morzsányi jelenléte nélkül. Szemrebbenés nélkül megszólítja Santuzzát, és templomba hívja. Álszentsége megtévesztő, hiszen ő hagyta el Turiddut.  Az a fajta nőtípus, akinek meggyőződése, hogy a férfiaknak nyújtható érzéki öröm képessége csak az ő birtokában van. Kétlem Turiddu iránti szerelmét, hiszen először is visszavárta volna, másodszor meg alázattal megoldani próbálná sors-tragédiájukat. Ám Lola csupán a pillanatnak élő személy, akinek mindegy, hogy egy rózsát szakít le, éppen Turiddut csábítja ágyába, vagy férjét várja haza. Attól függ minden, hogy érzékei mit kívánnak. Ösztöneinek él.

 Santuzza az elborult, hitehagyott kétségbeesés megtestesítője. A teljes opera alatt egyforma a lelkiállapota.  Egyrészt érthető, hiszen nagyon szereti Turiddut; másrészt ő maga meséli el (tehát tudja), hogy a férfi és Lola régen szeretők voltak. Ennek ismeretében lett Turiddu kedvese. Ha mélypszihológiai vonatkozásban is boncolgatom, akkor egyértelműsíthető, hogy egyetlen nyugodt perce nem lehetett. Turiddu meglesése, követése, faggatása az egyetlen tevékenysége, amit a végsőkig visz, nem látva saját részét a történetben, falcs erényt kovácsolva – csak bizonyos értelemben tiszta – erkölcsösségéből. Egy ilyen helyzetben, még ha netán-tán a szerelmesek meg is szakítanák kapcsolatukat, vajon Turiddu és Santa boldogok lennének? Talán, Santa kétségbeesése nem más, mint becsületének a minden áron való megtartása. Pedig, a szerelem egy olyan magasrendű érzés, ami fölött nincs hatalmunk.  Az érzés fölött nincs! Ám cselekedeteink fölött van! Ezt nevezzük emberi méltóságnak, amikor tetteink/az elszenvedett bántások következményét megkíséreljük – sorsunk előtti fóhajtással – úgy megoldani, hogy magunknak és másoknak a lehető legkisebb fájdalmat okozzuk.

 Ez a történet ékes példája a vallásos képmutatásnak is: a templom találka-hellyé züllesztésének és a hit kifordított állapotának. Lola templomba megy dalolva és vígan, hiszen ott is csak öltözete ékét és ringó csípőjének szépségét kívánja fitogtatni. Zsigerből (vissza)él a szentségekkel, azok semmit nem jelentenek számára. Turiddu is templomba megy, kizárólag azért, hogy Lola közelében lehessen; ő legalább nem is tettet semmiféle ájtatos szenteskedést. Santuzza nem megy templomba. Ő az a fajta vallásos ember, aki nem szív egy levegőt az erkölcstelennel; megbélyegez, ítél, és fenyegetésre használja Isten nevét. Mindhárman tévelygők, nem tudják mit cselekszenek. Mamma Lucia az egyetlen, aki alázatos, odaadó mélységgel imádkozik fiáért, az áldatlan helyzet megoldásáért.

Hogyan lehetne rövidebb úton megérkezni belső lényegünkhöz, lelkünkhöz (átadva magunkat ennak a minőségnek), ami akár elfogadható társadalmilag, akár nem, de életünk sajátságos szövetét képezi? Ha eljutnánk oda,hogy ne a mának éljünk, hanem önazonosan a mában – éber jelenléttel – akkor emberi minőségünk fénnyel telítődhetne, esendőségünk és lélek-halhatatlanságunk lámpásaként.

 

Szerző: Horváth Erika

Bilete se pot achiziționa de la casieria Operei sau online pe www.eventbook.ro.