Debussy tiszta, sajátságos operát alkotott, melyben karakterbeli archetípusokat találkoztat, legendákra, mítoszokra emlékeztető motívumokkal. Asszociálásai óhatatlanul Trisztán és Izolda szerelmi történetét juttatják eszünkbe, de Ariadne fonalának mítoszát is – Mélisande valószerűtlenül hosszú hajzuhataga által, Othellot – Golaud dühével és észbontó féltékenységével, Kékszakállú legendáját Arkel sötét várával, Kain és Ábel történetét a testvérgyilkossággal, egyetemessé téve ezt a különleges operát. Zenéje értőn mesél a szerelem édes és átkos ellentmondásáról, a fény és a sötétség éltető, illetve pusztító hatalmáról, az elrendelt sorsról, a végzetről, de nem egy történeti fonalat követ, hanem érzelmeket, érzéseket juttat kifejezésre, szemvillanásnyi hangzással tekint rá egy-egy drámai helyzetre, az emberi lelket próbálja megragadni. Hangzásvilága a fantasztikumot súrolja, szürreális zenei képet hintve a hallgatóra. Formailag tekintve szokatlan operaelőadáson vagyunk, ugyanis nem klasszikus értelemben vett zárt számok láncolata a mű, hanem zenei párbeszédek füzére, akár egy színdarabban. Tulajdonképp a zenekar színvilága, kiemelkedő momentumai mesélik a történetet, nagy ívű zenei szöveggel fogva át az alkotás egészét. Finom lebegés a teljes opera, érzékeny hanghullámra emel, pasztellszínű harmóniákat láttat, de szélsőséges érzelmekbe is elragad: olykor csendes, tiszta vízpartra, máskor tajtékos viharokba, vagy éppenséggel sekély mederbe. A tenger, a holdfény, az álomszerű sugallat – Debussy sajátságos világa elevenedik meg a felvonásokban. Bár impresszionista zeneszerzőként tartjuk számon, mégis hangsúlyosan a szimbolizmus jellegzetessége árad hangzásaiból. Zenéje sejtelmes utalások láncolata, melyeknek illatuk, érintésük, színük van. Finoman tapint rá minden lelki rezdülésre, játszik, mereng, szenved – szereplőivel együtt – a lélekvesztőkön.
Mélisande olyan, mint egy angyal megjelenése: nem tudjuk honnan jött és azt sem, hogy mi célból, csak ott terem és tündéri lénye akaratlanul is femme fatale-lá válik, hiszen rajongva imádja minden férfi szereplő. Olyan, mint egy széles fénysugár, napfelkelte, a világosság palástját borítva Arkel szürke birodalomára. Talán ezért érkezett, hogy tiszta lelkével, szerelmével felmelegítse a földi élet lélektelen, árnyékos részeit. Az özvegy Golaud első látásra beleszeret, feleségül veszi, boldog, hogy árván maradt fia mellé méltó asszonyt talált. Golaud és Pélleas anyja – Geneviéve – apósával, az öreg királlyal beszélget, felolvassa fia levelét, aki haza akar térni ifjú feleségével. Az anya megjelenítése keretet szab az elkövetkező eseményeknek, utat nyit a fénynek és akaratlanul a sötétségnek is. Mélisande borzong, fél Arkel várában, ahol sötét van és hideg süvít. Pélleas, Golaud öccse az egyetlen vidám teremtés, aki mellett felhőtlenül tud nevetni és felszabadultan játszani a még gyermek Mélisande. A kút-jelenetnek különös szimbolikája van: a Pélleassal való játék közben, Mélisande véletlenül a feneketlen mélységbe hullatja jegygyűrűjét, pontban a déli harangszó megszólalásakor. Ugyanabban az időben, de más térben, férjét, Golaudot lova leveti magáról és megsérül. Erős szimbólum, kötelék ez, hiszen lélekszinten Golaud mindent tud Mélissandról akkor is, ha nincs mellette. Este, a gyűrű hiánya feltűnik a férjnek, eszelősen kiküldi nejét az éjszakába, Pélleassal (öntudatlanul is testvére karjaiba hajtja, vajon?) hogy fáklyák fényénél addig keressék, amíg rábukkannak. Mélisande, Pélleas figyelmeztetése ellenére (a fiú arra kéri, hogy ne hazudjon) sem mondja meg a gyűrű hollétét, így értelmetlen a keresés, hiszen pontosan tudják, hogy hiába kutakodnak egy olyan vidéken, ahol nem lehet – jól tudják mindketten, hogy a kútba gurult. Egy sötét barlangban keresik, veszélyes tolvajtanyán, ám nem találják... Hogy is találhatnák? Se logikája, se magyarázata nincs a helyzetnek, de szimbolikája annál inkább... Valójában mit keresnek a szerelmesek? Miért tolvajtanyán? Vajon, nem kiútra, lelki megoldásra vágynak, hogy szerelmük vállalható és tiszta lehessen? Ezért értelmetlen a helyszín, mert ők nem a gyűrűt keresik... hanem a megoldást. A torony-jelenet egy csodálatos, idillikus szerelmi légyott, Debussy védelmet nyújtó tündérzenéje kíséretében. Mélisande hosszú haja, akár egy fátyol, teljes lényét szimbolizálja ; ölelkeznek a hajzuhataggal, sóvárognak: a lány az erkélyról tekint lefele, Pélleas a kertből néz felfele. Csak így tudják összetalálkoztatni a kimondhatatlant, a lehetetlent... Pélleas bokorhoz csomózza a valószerűtlenül hosszú hajfonatot, mintegy magához kötve a lányt. Vagy, netán a lelki bonyodalom labirintusából való kivezető utat jelzi így, mintha földre, maga mellé akarná húzni az angyalt az emberi élet véges idősíkjára? A találkát Golaud zavarja meg, gyerekesnek nevezi a helyzetet, de a zene érzékelteti, hogy a férjben ekkor gyullad fel fékezhetetlen féltékenysége. A pince-jelenet szimbolikája is szembeötlő: nagyon mélyen, a lélek sötét bugyrában lakozik az a fekete erő, ami gyűlöl és fenyegetni képes, le kell hát menni ehhez, mélyre kell süllyedni... Golaud pincébe viszi öccsét, veszélyes, szakadékos helyre, halálosan megfenyegeti és értésére adja, hogy Mélisande várandós, legyen vége a találkozásoknak. De, az igaz szerelem nem számol a félelemmel, egyáltalán semmivel sem, ugyanis ellenállhatatlan szenvedély a mozgató ereje. A fiatalok ismét találkoznak Mélisande szobájában, Golaud tulajdon fiát használja fel meglesésükre. Meggyőződik, hogy valóban találkoznak, de nem tudja, nem hallhatja, hogy egy utolsó légyottot beszélnek meg csupán éjszakára, a kertbe. Pélleas már eldöntötte, hogy örökre elhagyja a várat, csak még egyszer látni akarja szerelmét. A szerelmesek találkozása után Arkel király, a fivérek nagyapja gyengéden beszél Mélisanddal és bölcs szeretettel tudtára adja, hogy talán ő az egyedüli ebben a birodalomban, aki tudja, felismerte, hogy a lány fiatalsága, tiszta ereje, fényt hozó lénye a birodalom sorsát is jobbra fordíthatja. Csókkal illeti homlokát, ekkor ront rájuk az őrület határán lévő Golaud és brutális durvasággal, hajánál fogva rángatja, bántja Mélisandeot. Apja elborzadva nézi végig, ahogy fia bántalmazza várandós asszonyát, és tudja már, hogy Golaud állapota egy veszélyes betegség, amiből nincs menekvés.
A kis Yniold, Golaud fia a mezőn sétál, tiszta hangon dalol, a bárányokat nézi, magához ölel egy kiválasztottat, de a nyáj hamar szétszéled s vele együtt a dédelgetett bárány is. Yniold újra egyedül marad. A tisztaság, ártatlanság csodálatos beékelése ez a látszólag oda nem illő jelenet. Finom jelzés, szimbólum, hogy megváltás csak az áldozat önfeláldozó igazsága révén érkezhet... Éteri zene.
Pélleas és Mélisande a kertben találkoznak és végre megvallják, kimondják egymásnak, hogy szerelmesek. Felszabadul, felszakad lelkük mélyéről az igazság mindent bevilágító szépsége, fénye. Mert bármit is mutasson a helyzet lehetetlensége, ők ezt érzik, egymás előtt felvállalják. A szerelem megvallása már önmagában beteljesíti azt, mert a lelkek felismerik egymást és megnyugosznak annak bizonyosságában, hogy kölcsönös az érzelem. Golaud, mint egy tolvaj, bujkál, leskelődik és könyörtelenül lecsap a szerelmesekre. Leszúrja Pélleast, aki holtan esik össze. Felesége megsebesül és ebben a tragikus órában hozza világra gyermekét...
Arkel várában vagyunk, Mélisande halálos ágyánál ott áll Golaud és, bár megtört, mégis egyetlen kérdés emészti: tudni akarja, hogy felesége szerelme bűnös volt-e. Bűn? De, hiszen Mélisande lénye maga volt a tisztaság és a világosság. Ám, az emberi érzelmek akarnoksága idővel ezt a fényt leszűkítette, ezért Mélisande elhagyja a földi síkot, eltűnik, kialszik fénye, hogy más szférákban világítson tovább. Itt marad szerelemből fogant gyermeke, aki a fény fiaként folytathatja anyja, Mélisande küdetését.
2023 / 03 / 12
