OPERA NŐI SZEMMEL – (26) Giacomo Puccini: Manon Lescaut

Imagine
Manon Lescaut_Fotó Török Ádám_2. szereposztás

 

Többször is elgondolkodtam azon, hogy miért Puccinit tekintem –  elfogultan – az operairodalom koronázatlan királyának? Talán, mert utánozhatatlan dallamai fölött különös hitelesség, önazonosság tündököl. Nem csupán átérezte, hanem átélte a szereplők élethelyzetét. Szenvedélyes ember volt; így dalolni életről-halálról, szerelemről csakis személyes tapasztalattal lehet. Harmóniavilága különlegesen egyedi, keresetlen őszinteséggel adományozza zenéjét, könnyeden formálja elragadóvá a hangzást. Zenéje úgy profán, hogy közben mélyen szakrális. Ezért is dalolható, mert szívből születik és szívhez szól. Puccini egy olyan korban komponált, amikor nem volt ildomos a mély érzelmekről, halált megvető szenvedélyekről, drámai helyzetekről alkotni. Akkoriban a művészetekben már kifejezetten kerülték a „szenvedélyes szenvedést”. Ám ő mégis vállalja a pátoszt, a mindent felkavaró, átalakító szerelem megjelenítését és az üdvözítő halál megformálását. Operáihoz gondosan válogatta a librettókat, a történetek nem hétköznapiak, mégis életszerűek. Ilyen a Manon Lescaut is. Az eredeti mű, Prevost abbé regénye, két évszázaddal korábban íródott, ez is bizonyítja, hogy nincs új a nap alatt, a szerelem forradalmasít, értékrendet bont, megbotránkoztat, szabaddá tesz. De, milyen árat kell fizetni ezért a szabadságért? A Manon Lescaut végkicsengése választ ad erre, ahogy Puccini operái általában.
   Manon Lescaut és Des Grieux lovag szerelme formabontó, fékezhetetlenül heves, fittyet hány a társadalmi sémákra, semmivel meg nem tántorítható. Fiatalos szemtelenséggel, felhőtlen-felelőtlenséggel ragadtatják veszélyes utakra magukat és ezáltal egymást. A történet bohém, lendületes, hevesen kapkodó események láncolata. Puccini kiváló dinamizmussal érzékelteti mindezt.
A Lescaut testvérek az Amiens-i postakocsiállomásra érkeznek, jelenlétükkel felpezsdítik az amúgy is nyüzsgő teret, ahol sok a katona, fiatal lány, kacér hölgy, vidéki polgár. A nyitány egy életteli, dús térbe helyezi a hallgatót, a történet kellős közepébe, friss dallamvilágba. A jóképű Lescaut őrnagy, Manon bátyja, megérkezése után rögvest udvarolni kezd, majd leül kártyázni. Eközben Manon is illegeti magát a bámész férfiszemek előtt; kihívóan szép lány, bűbájos. Párizs fele tartva álltak meg bátyjával egy kisebb pihenőre, ugyanis Manon kolostorba vonul. Az öreg, dúsgazdag adóbérlő, Geronte szeme is a lányra szegeződik, már az úton kinézte magának. Az első felvonás pergő történései elragadó zenei megoldásokkal tárulnak elénk: zseniális polifóniák a párhuzamosan zajló párbeszédek alatt, melyekre a polgári tömeg – a  kórus – dallamívei tevődnek. Életteli pezsgése van a teljes felvonásnak. Az öreg Geronte agyafúrt tervet készít elő: lefizeti a kocsmárost, hogy fogatot béreljen a maga számára, amivel majd elrabolja bátyja mellől Manont és párizsi otthonába viszi. Biztosra veszi, hogy a lány inkább a gazdagságot választja a kolostor szegényes komorsága helyett. Valószínűleg így is történne, ha Manon közben bele nem szeretne első látásra a lovagba. Des Grieux is szerelmes, lángoló szenvedéllyel énekel, ez a híres: Donna non vidi mai. Ilyen hölggyel még sohasem találkozott – dalolja. Lescaut őrnagy nem igazán törődik a húgával, inkább a pénz érdekli, ezért kártyázik. A vén rókát, Gerontet azonban csúfosan átverik a fiatalok. Des Grieux és Manon zavartalanul elszöknek az általa kifizetett fogattal. Mire az öreg észbe kap, a fiatalok már Párizs fele tartanak. Lescaut-t kérdőre vonja a vén Geronte. A húgát jól ismerő férfi azonban megnyugtatja: Párizsban, amikor a szerelmesek pénz nélkül maradnak, könnyen megtalálják Manont, aki egészen biztosan a gazdagságot választja majd a szerelem helyett. 
Bármennyire is meghökkentő, de ez valóban így történik, hiszen a második felvonásban – minden átmenet nélkül – Geronte házában találjuk magunkat, Manon éppen most ébredezik a habos, hófehér ágyában, ugyanis felismerte a jobb élet lehetőségét és gondolkodás nélkül hátat fordított Des Grieuxnek. Most, a sok szép kelme, ruha, ékszer és pomádé között dúskál. Feltűnő mohósággal ragaszkodik mindezekhez. A felvezető zene kedvesen frivol, Manon parancsol, követel a szolgáitól, önmaga előtt a tükörképnek tetszeleg. Bátyja érkezése is alátámasztja gyanúnkat, miszerint a Lescaut testvérek igencsak kapzsiak, kétszínűek: kicsúfolják ugyan a kéjre éhes Gerontét, ám mindeközben az ő pénzét, házát használják. Duettjük kiváló polifónia, egymásra tevődött két, különbözó jellegű dallam. Manon mégis fájón gondol Des Grieuxre, hiányzik a szerelme, bátyjától megtudja, hogy a lovag is sokat gondol rá és csak azért kezdett el kártyázni, hogy pénzzel közelebb kerüljön a szerelméhez. Már itt megindító Des Grieux szerelmi vaksága: ha Manon a pénztelenség miatt szakított vele, akkor ezt kell megoldani, gondolja... Nem lát rá a nő napnál is világosabb jellemtorzulására. A bűbájos Manon áriájából kiderül, hogy mindennek ellenére furdalja a lelkiismerete, amiért csúfosan elhagyta Des Grieuxt. Különösen kedves betét a korhű madrigál, amit nők énekelnek Manon szórakoztatására. Egy muzsikuscsapattal érkezik haza az öreg Geronte is, hogy az általa komnponált műre Manon táncolni tanuljon. Manon viselkedése megtévesztő, olyan hitelesen bűvöli Gerontet, úgy hízeleg a ház urának, hogy Puccini zenéjét hallgatva már-már velünk is elhiteti, hogy valóban ragaszkodik a gazdag adóbérlőhöz. De, amint a ház ura kihúzza a lábát a palotából, megjelenik Des Grieux, aki fájdalmas szemrehányásokkal illeti a nőt. Manon most őt csábítja énekével, leveszi lábáról, bocsánatáért esedezik. Des Griuex ellágyul, megbocsát neki. Szerelmi duettjük érzéki dallamívek füzére, ölelő zenekari hangzások ragadják a hallgatót a szerelem mélységes magasságaiba és egy kiválóan felépített unisonoval az opera katartikus pillanatához emelnek. Győzedelmes hangon szólal meg a  tiszta szerelem, egymás karjaiban keresik, óhajtják és találják meg a beteljesítő oldást. A zene hív és átlényegít. 
Hátborzongató hangzások juttatnak a következő jelenetbe: váratlanul betoppan a ház ura, Geronte. Dühéből valami megfoghatatlan ősgonoszság füstölög: ez a valódi arca. Mintha számított volna arra, amiben Manon mesterkedett. Fenyegető hangon közli, hogy eltartottja megérdemli mindazt, ami ezután következik. Geronte elmegy, Des Grieux figyelmezteti szerelmét, hogy most azonnal szökniük kell, mert ez már nem tréfa. De, Manon meghökkentő módon az aranyok, ékszerek, a gazdagság  elvesztésén sajnálkozik, nehezére esik mindezektől megválni. A szerelmes férfi kétségbeesett áriában panaszolja, mintegy önmagának, hogy Manon semmit sem változott, a gyalázat szolgája maradt, pénzsóvársága tán szerelménél is erősebb. De, Manon ismét az ártatlan és bűnbánó arcát mutatja, mosolyogva simogatja kedvesét, ismét bocsánatáért esedezik, megesküszik, hogy mostantól megváltozik és elfogadja, hogy elmeneküljenek... Bravúros fugató jelzi a baj közeledtét: megérkezik Lescaut és sürgeti a szerelmeseket a mielőbbi távozásra, ugyanis Geronte a királyi gárdát hozza Manonra. Geronte feljelentette mint prostituáltat, börtön vár a nőre. Kapkodó dallamfoszlányok, fenyegető ritmusok, szaggatott zene, rendkívülien érzékletes hangzás mutatja be a félelmetes helyzetet. Manon mit tesz mindeközben? Megpróbál összeszedni még annyi ékszert és aranyat, amennyi egy kendőbe tekerve elfér, késleltetve az indulást. A katonák már be is rontanak Gerontéval, megkötözik Manont és börtönbe hurcolják... Az öreg megelégedetten elvonul. Lescaut lefogja Des Grieuxt és azt tanácsolja, hogy ne lépjen közbe, mert akkor őt is elviszik, pedig csak szabad lábon lesz majd esélye megmenteni szerelmét a legocsmányabb büntetéstől: a kéjnőkre váró száműzetéstől. 
Az Intermezzo csupa szenvedély; dallam-hullámok alkotnak keretet a háborgó történések köré. A gyarló ember magára ébredése szól, az égiekhez esdeklő szív egyetlen szalmaszálba kapaszkodó reménye, a sors előtti meghajlás. Fájdalmasan szenvedélyes hegedű-cselló-brácsa szólóval indul, majd a teljes zenekar veszi át a dallamívet. Ezt hegedűk motívuma követi, az indaszerűen fodrozódó dallam hajló, hevesen kereső szekvenciákkal magasra szárnyal, végül megadó, csituló hangzással – mintegy elfogadva az elfogadhatatlant – a többi hangszerrel együtt megnyugvásra oldja az érzelemeket. 
A harmadik felvonás dallamvilága összesít minden eddigi motívumot, mintegy zeneileg is bizonyítva, hogy mindennek helye, ideje, rendeltetése volt és következménye lett. A Le Havre-i kikötő a színtér, ahol az Amerikába induló hajóra név szerint szólítják a prostituáltaknak nyilvánított nőket. Des Grieux remény-vesztetten várja, hogy még egyszer, utoljára láthassa kedvesét. Ám, amint a lányok sorra megjelennek és a lovag meglátja Manont, már tudja, hogy soha többé nem akarja elveszíteni őt. Felkéredzkedik hát szerelmese mellé a hajóra, önként vállalva a száműzetést. 
A negyedik felvonásban az amerikai prérin vagyunk, Manon és Des Grieux kimerülten vonszolják magukat a pusztaságban, elszöktek fogvatartóik elől. A teljes felvonás Manon halódását, mindkettőjük szenvedését mutatja be, ahogyan a nő „elhagyatva”, „elveszve” – így énekli híres áriájában – készül  utolsó útjára. Szerelmes párja a hátán cipeli,  életét is adná, hogy megmentse őt. Manon utolsó szavaival vallja, hogy a bűnei elévülnek majd, de szerelmük örökké élni fog. Gyászos zenekari hangzással ér véget az opera.

 Vajon hogyan alakult volna ez a szerelem, ha Manon nem enged az öreg Geronte anyagi csábításának, hanem szívére hallgatva inkább a boldog szegénységet választja Des Grieux mellett? A koldusszegény királyi gazdagságot, ahogyan Shakespeare mondta. Ez lett volna a tiszta, egyenes út. Ám, sorsunk alakulásának önbeteljesítő hatalmát senki el nem kerülheti. 
Manonban erősen dolgozott az anyagi mohóság, ami végveszély fele sodorta, játszott a sorssal, sőt kijátszani próbálta azt. Nem tudta átérezni a Des Grieuxnek okozott fájdalmat. Lehetőséget kapott a történés irányának megfordítására, de elbukott, engedve a gazdagság vonzásának. Bűbájt is színlelt csak azért, hogy az anyagi bőség kegyeiből ki ne essen. Habár kétségtelenül szerette Des Grieux-t, kapzsisága végzetessé vált. 
Des Grieux önként vállalta a száműzetést, a biztos halált. Annyira szerette Manont, hogy tudta, még ha Franciaországban tovább is maradna, lelke úgyis meghalna. Sorsközösséget vállalt hát az imádott nővel, a halálba is vele tartott, mindvégig hűséges és lojális maradt Manonhoz. 
Vajon, létezik egy fölöttünk lebegő, láthatatlan szál, amit a Gondviselő tart és arra mozdít, amerre megírt, vállalt sorsunknak haladnia kell?

Életének utolsó perceiben Manon azt énekli: elveszett és elhagyott vagyok – miközben szerelme karjaiban halódik. Mire jött rá, vajon? Hiszen Des Grieux mellette volt... 
Talán megértette: sors-szálát önként engedte el annak kijátszani akarásával és úgy érezte, hogy az égi áldásra már nem méltó. Utolsó órájában magát kárhoztatja, amiért élete ilyen kegyetlenül ér véget. 
A történet végkicsengése mégis, ahogy Puccini más operájában is az, hogy a szerelem beteljesíti önmagát. 
Manon lelke beteljesítette vállalt sorsát. Ott, az amiens-i pályaudvaron Manon még a szívére hallgatott... és itt, az amerikai pusztaságban utolsó leheletéig szerelme öleli.  Des Grieux volt élete párja, szíve bizonyosan tudta, még akkor is, amikor önnön sorsának fonalát ellenkező irányba rángatta. 
A szerelem tiszta, megkérdőjelezhetetlen érzés, sorsmutató és sorsformáló, de megélése avagy torzulása sokszínű, talán éppen annyi árnyalattal, ahányan élünk ezen a Földön.